Idén harmadszorra vagyok beteg, ami, ha azt nézzük, hogy március van, asszem, egyéni rekord. Nagyon unom már, hogy ahelyett, hogy kint szaladgálnék a napsütésben, itt ülök a kanapén, dőlök jobbra-balra, és közben home office-ban teljesítem a minimumot, és várom, hogy megérkezzen a húsleves. Abban bízom, lesz a tv-ben Váratlan utazás.

A lakás biznisz lassú mederben csorog, van egy komolynak tűnő érdeklődő, és egy pár ígéretes lakás, meg már nagyon tudjuk, mit akarunk, szóval gondolom, megtörténik majd, aminek meg kell. A költözésre nem gondolok.

Őrjítő ez az ingatlan biznisz. Egyszerre keresünk és árulunk, és konkrétan kezdem elveszíteni a fonalat. Nem akartam ingatlanost, de a hirdetők nagy része az, és eladóként is ők hívnak. Veszíteni valóm nincs, árulják, ha akarják.

Ebből kiindulva ma 3 óra alatt 4 ügynökség volt itt. Engem már a különböző értékesítési technikák és személyek is lenyűgöznek:

Volt a rafkós nagycéges, aki felajánlotta, hogy elküldi helyettem a picsába azokat, akikkel már megállapodtam, csak legyek vele kizárólagos. Meg volt a naiv szűzfiú(nak tűnő), aki olyan lelkes volt, mintha életében először járt volna lakásban, és olyanokat mondott, hogy "ne legyen holnaptól állásom, ha nem tudom ezt a lakást legalább ennyiért eladni", meg volt a laza-de-korrekt(nek tűnő) srác, aki nem szarozott, elmondta a lényeget és már ment is, meg a megfáradt néni, aki látott már karón varjút, de azért mosolyog, és konkrét példáiban a sajátjaként emlegeti az ügyfelei lakását (van egy lakásom az xy utcában, vannak házaim ittmegott).

Okosabb lettem valamennyivel, például nem csak szerintem jó ez a kis lakás, egészen büszke lettem a nap végére.

Meg azt is megtanultam, hogy a hiperérzékenységem a lakáscserére is kiterjed. Amióta intenzíven foglalkozunk a témával, rám jött egy megfázásos tüdő-nyomásos tünetegyüttes, valamint alvás-és gyomor problémáim vannak. Tök nagy stressz, bár jófajta, de kicsit nemakarom, tudjátok, hogy van ez.

Valamint azt is megtanultam ma, hogy a pizzafutár sokkal hamarabb felér a lépcsőn, mint bármely ingatlanos.

Őrületes izgalmak vannak, címszavakban: lakáscsere, ingatlanos, hitel kifizetés, kert, erkély, új építésű, felújított, földszint, kilátás, négyzetméter ár, konyhabútor, ízléstelen, hangulatos, nemférelatévé, közel van, messze, hangos, eladjuk, visszahívom, sötét, idelátaszomszéd, eladták, köcsög, hőhíd, befektetés, Üröm, sokbakerül, gyanúsanolcsó, mennyitér.

Ezekből ki lehet találni, mi minden zajlik, egyszerre árulunk és keresünk, és minden nappal okosabbak leszünk, kezdjük sejteni, mennyit ér a mostani, és hol, milyet, mennyiért szeretnénk. Nagyon izgalmas, mert a cél, hogy júniusban már a teraszon/erkélyen igyam a kávét. Közben máris oda vagyok, hogy el kell innen költözni, mert szeretem. Kinőttük, és nincs erkély. És kint akarok kávézni. Paprika ültetvényről is álmodunk.

A kis erkélyekről pedig rendre az jut eszembe, hogy kár, hogy nem dohányzom. Persze emiatt nem fogok.

Hű, tegnap annyira, de annyira jó volt momentánozni, és erősödött a gyanúm, hogy nagyon jó lehet improvizációs játékokat játszani, igazából nem is könnyű, de ha az lenne, nem lenne olyan érdekes. Hogy miket játszunk? Egy egyszerű példa tegnapról: mondj egy mondatot valakinek, amiből kiderül, hogy ő kicsoda, és ő válaszoljon neked erre, már a kijelölt karakterből, úgy, hogy megtudd, te ki vagy. Például: „Adjon 2 doboz arany Marlborót meg egy öngyújtót!” Hallom a mondatot, és ebből rájövök, hogy trafikos kisasszony vagyok. Úgy döntök, ő egy vén dohányos kéjenc bácsi, és azt mondom neki: „Maga vén playboy, kinek akar villantani az arany Marlboróval, a maga korában?” És ezzel kész is a feladat. Csinálhattam volna belőle tini dohányzó fiút, vagy akárkit, aki épp eszembe jutott. Igazán csodálatos, nem?

Sok minden van, például 2 nappal ezelőtt az a kis tavasz-illúzió, amióta mindenki úgy érzi, hogy neki ez jár, de a szemét időjárás mégis visszahűlt, amilyen köcsög. Pedig hát még február van, hivatalosan is tél.

Meg például tudatosítottam és elfogadtam a tényt, hogy a személyi edzővel, akihez eddig jártam, nincs meg a kémia, és nem érzem vele jól magam. Eleve nem túl szórakoztató medicinlabdával guggolni meg súlyokat emelgetni, de ha közben még nem is értik a vicceimet, az maga a pokol. A terem is hülye, mert bár szupertrendi loft, minden egyben van, és miközben próbálsz trx-ezni, melletted kancigányok erős barna fiúk ütik a boxzsákot, lehetőleg 2 cm-re a fejedtől, és közben húgeciznek. Na de felhívtam az edzőt, és megmondtam, hogy nem megyek többet. Azt nem tudom, így hogy lesz meg a heti 2 sport, főleg hogy a tollasozás rendszeressége is akadozik, na de majd kimegyünk futni, amint nem lesz ilyen köcsög az időjárás.

Arra is rájöttem, bár meglepetést nem okozott, inkább csak homlokra csapást, hogy inkább vagyok a szavak, mint a tettek embere. Nem úgy értem, hogy bort iszom és vizet prédikálok (na ugye, ez is milyen jó hasonlat!), hanem hogy például az improvizációs kurzuson, ha az a feladat, hogy valamit mondani kell vagy szóban kitalálni, abban lubickolok, ha viszont csinálni, akkor konkrétan lefagyok. Érdekes felismerés ez. 

Ilyenek vannak, kedves naplóm.

Rég volt már részem abban az élményben, hogy kapok egy könyvet, amiről semmit sem tudok, csak úgy kapom (anyukámtól jelen esetben), és „beleolvasok”, és onnét nem tudom letenni. Pedig nekem ez az egyik legjobb fajta kis csoda azok közül a kis csodák közül, amik meg is történnek néha.

A könyv John Williams Stoner című regénye, és igazából semmi extra sincs benne, csak egy hétköznapi ember élete az elejétől a végéig, abszolút hiteles és reális nyomasztásokkal. Olyanokkal, amiktől az ember kényelmetlenül fészkelődik, és kicsit rá is ébred, hogy csak nehogy így. Nem mintha bármi is „így” lenne, csak nem árt ezt néha tudatosítani.

Apró üröm az örömben, hogy helyenként rendkívül rossz a fordítás. Miért kell ezt? Nincs lektor? Vagy ennyire kell sietni? Miért?

Persze olvassak eredetiben, és akkor nincs ez a probléma, csakhogy nekem az olvasás a flow-élmény, ami más nyelven nincs meg, vagy döcögve, de a döcögős flow nem flow. Asszem.

Fucking hero vagyok, elmentem ma vért adni. Sokadszor voltam, de mégis izgultam, nem is tudom miért, nyilván a szúrás okozta fájdalom nem kívánatos, meg a para, hogy utána rosszul leszek, bár eddig sosem lettem rosszul. Ráadásul mindenki kibaszott kedves, ami az állami egészségügyben nem mindig jellemző. Úgyhogy adjatok vért ti is, utána szuper érzés!

Annál is inkább, mert egész napra kellemesen lelassulok, enyhén szedált érzés, nyugalom van, derű és tiszta lelkiismeret, valamint elalvási nehézségek sem várhatóak mára. Az is lehet, hogy volt valami a tűben :P

Időnként elkap a gondolatmenet, miszerint nem vagyok elég ambiciózus, nem tartok eléggé valahová, és míg másoknak vannak olyan céljaik, hogy nyomot hagyjanak a világban, meg jól látható értéket teremtsenek, nekem kb. annyi, hogy legyek jól, közben ne unatkozzak, szeressenek, és harmónia legyen körülöttem. (Persze mindig konkrét találkozások, impulzusok váltják ki belőlem ezt.) Aztán rájövök, hogy nem akkora a különbség, csak ez egyik „facebookos”, kirakatos megfogalmazása ugyanennek. Meg a részemről némi kishitűség és önbizalom hiány –ez jelenti a „hidat” a két világ között.

Nem tudom, mi a jó irány: törekedni a fejlődésre, az életfilozófiám „facebookos” megfogalmazására, hogy csökkentsem az ebből néha óhatatlanul is fakadó frusztrációmat, vagy pedig úszni tovább kicsit árral szemben, az önelfogadás hullámzó gyerekmedencéjében.

Tulajdonképpen most éppen szórakoztat ez a kérdéskör, és tényleg mintha egyre bölcsebb lennék, ahogy öregszem. A végére pontosan tudni fogom, mit, hogy kellett volna.

Egyedül vagyok itthon holnapig. Említettem ezt a kollégámnak, hozzátéve, hogy lehet, hogy kinyitok egy bort. Ő mondta erre, hogy tegnap ő is egyedül volt otthon, és első dolga volt kinyitni egy bort. A másik kollégám csak annyit mondott: "Én ezért nem merek egyedül otthon maradni." 

Valahol megnyugtató.

Kemény ez a hét, félig-negyedig betegen, meg amúgy is. Mindenesetre a jövő héten lesz véradás a melóhelyen, és azt kell erről tudni, hogy ez nálunk családi hagyomány, plusz nagyon ritka a vércsoportom, plusz nem félek a tűtől sem, és a fősulin pont járt érte statisztikából (!), és ezzel csúsztam át a kettes osztályzatból a hármasba, szóval csupa jó élmény, de néhány éve az van mindig, amikor elhatározom, hogy megyek vért adni, hogy rendre megbetegszem.

Nem nehéz felfedezni testem ellenállását, úgyhogy most az a terv, hogy laza vagyok, ha úgy jön ki megyek, ha nem nem, a betegséget pedig előre letudtam, szóval hátha.