Néhány évvel ezelőtt Fábián Juli koncertre mentünk a szüleimmel. Karácsonyi ajándékként vittem el őket egy kis jazz klubba, mert úgy gondoltam, nekik is meg kell ismerniük őt.

A koncert szünetében a mosdóban összefutottunk Julival, és anyukám odament hozzá lelkendezni, hogy milyen csodálatos. Én cikinek éreztem, hogy leszólitja pisilés után. Pironkodtam. Juli mosolyogva fogadta.

Ma már nagyon örülök, hogy anyukám odament hozzá.

Bár ez volt vele a legszemélyesebb találkozásom, mélyen megérintett a távozása. És eszembe jutott, hogy hány koncertjére nem mentem el. A paloznaki jazzpikniket drágállottam. Egy akváriumos bulinál pedig fáradt voltam. Gondoltam, rengeteg alkalom lesz még. Biztos voltam benne, hogy meggyógyul.

De legalább anyukám odament.

A kiskutya tegnap sokat állt a szoba közepén, a tölcsérrel a fején, meg többször bement a hálóba és lefeküdt a szőnyegre, amit nem szabad, de gondolom azt hitte, tegnap mindent szabad volt, mert eléggé sajnáltuk, na hát ennyire nem sajnáltam, hogy ezt megengedjem neki.

Kapott aztán kutyaruhát, így lekerült a tölcsér, gondolom, könnyebb lesz neki így. Piros a ruha, ezért kicsit vicces, mint egy elfajzott Mikulás. Zabálni való:

Amúgy nagyon túl van tolva ez az időszak, tényleg nem tudom, hogy lehetne legközelebb máshogy. Sok meló, sok tennivaló, és legszívesebben csak aludnék és/vagy Sírhant műveket néznék.

Amúgy a Sírhant művekkel, ill. az egész sorozat nézés dologgal az van, hogy van mostanában az HBO GO, ami egy hónapig ingyenes és nem kell hozzá HBO tv előfizetés, ill. az egy hónap után is csak havi 2 ezer, és kb. minden fent van, amit nézni szeretnék, és ha márciusig be lennék zárva a lakásba, akkor sem lennék feltétlenül boldogtalan, valamint türelmetlen és öreg vagyok a torrentezéshez, és itt semmi ilyen nincs, csak elindítod és kész. Na és a lényeg, hogy fent van a Sírhant művek is, és nekem az az örökkedvenc sorozatom (megosztott első hely az L worddel), és persze nem valami menő, korszerű sorozatot kezdtem el nézni, amiről mindenki beszél, hanem a Sírhant műveket, újra. És annyira jó. És Barátnőm nem vevő a morbidságra, de ez még neki is tetszik, szóval együtt nézzük.

Most kicsit nem látom az előrét, 4 napot voltam Rómában cégesen, ami jó volt, csak rossz volt a gyomrom végig, és kiesett a hétvége, és még semmi, de semmi tudomást nem vettem a karácsonyról, és egymillió a munka, amit jövő hét szerdáig el kell intézni, de ehelyett persze posztot írok épp, és ma színház, ami jó lesz, de minden napra van vmi, és csütörtökön ivartalanítják a kutyát, aki amúgy feljár a kanapéra, amikor nem látjuk, és kamu megbánást mutat, és nincs rá semmilyen hatásunk, és most tényleg nem tudom, mi hogy lesz, de valahogy tuti, és legalább élek, nem csak sorozatokat nézek.

Róma még mindig szép, és hihetetlen durva, hogy 2000 éves épületek között sétálunk, itthon meg para beköltözni a 10 éves házba, mert hátha ránk omlik. (Túlzok nyilván.) És hogy vittek oda 10.000 feketepárducot? Nagyon durva az egész. És a kávé. Meg a prosecco. Meg a pizza. És volt egy őrült idegenvezető néni, magyar, de Rómában él évek óta, óriás fazon volt, nagyon szórakoztató volt, mindeközben informatív. Meg bicikliztünk a Via Appián, meg tésztát gyúrtunk, úgy, mint a Konyhafőnökben.

Újabb és újabb rétegeit ismerjük meg Dió kutya személyiségének.

Szombaton megismétlődött a cipős jelenet, csak ezúttal nem 3, hanem 7 db félpár cipő "ment" fel az emeletre a távollétünk alatt. Most is volt bűnbánat, de jóval kisebb mértékben. Úgy is mondhatnám, hogy szerintem csak kamu volt az egész. Mivel a múltkor nem szidtuk meg (megsajnáltuk), így azt gondolta, nyugodtan megismételheti a műveletet, és némi látszat szomorkodással megússza megint.

Hát nem így lett, és még a kanapén is annak nyomait láttuk, hogy felugrott. Szóval most leszidtuk rendesen, és emiatt távolságtartó volt másnapig.

Asszem, nem szabad teljesen elolvadni tőle, mert a fejünkre nő. A kis rafkós.

Szombaton színházban voltunk. Mivel kint hűvös és sötét volt, a kutyát a házba zártuk (amúgy napközben a kertben szoktuk hagyni.)

Amikor hazaértünk a színház után, a kutya a szokásos örjöngős örömön kívül valami mást is mutatott. Valami gyanúsat. Furán nyüsszögött.

Barátnőm mondta, hogy akkor ő most felmegy a lakásba körülnézni, és azt is mondta, hogy készüljünk fel lélekben bármire. Felment, majd néhány másodperc hatásszünet után mondta, hogy szerinte menjek fel, mert ez a saját szememmel is látnom kell. Azt is mondta, hogy nincs baj, ezért megkönnyebbüléssel vegyes kiváncsisággal mentem utána.

A következőt láttam: a nappaliban a szőnyegen, egymástól egyenlő távolságra, szépen eloszlatva 3 db félpár cipő. A cipők érintetlenek, még egy árva fognyom sincs rajtuk. Épp csak felkerültek egy emeletnyit valahogy.

Én ezen őszintén nevettem, majd szólongatni kezdtem a kutyát.

Nem jött, és mikor lekukucskáltam a lépcsőn, azt láttam, hogy tanácstalanul, teljesen zavarban áll a lépcső tövében. Aztán addig hivogattam, mig lassan fel nem jött, szinte kúszva. Aztán meglátta a bűnjeleket (a cipőket), és megint iszkolt lefelé. Hosszú percekig tartott, míg fent mert maradni, és a cipőket akkor is a lehető legnagyobb ívben, kúszva kerülte.

Egyrészt iszonyú cuki volt, ahogy bűnbánóskodott, tényleg majdnem megzabáltam, és nem is szidtuk, inkább vigasztaltuk, hiszen nem okozott kárt,másrészt viszont baromi rossz látni, hogy ennyire elképesztően fél. Tőlünk. Gondolom, megvan az oka, a tapasztalata, ami miatt azt hiszi, félnie kell.

Nos az előadás. Szerintem jól sikerült összességében, többé-kevésbé élvezhető estét kaptak a nézőink, és nem csak azok, akik elfogultan imádják valamelyik, a színpadon megjelenő vérrokonukat.

Ezúttal változatosabb játékokat sikerült összerakni, és több olyan került a repertoárba, amit én nézőbarátnak gondolok még akkor is, ha a játszók ügyes vagy közepesen ügyes amatőrök, és nem profik. Szerintem pont ez lenne a cél, de tudom, hogy ez a véletlenek összjátékával alakult így. Na de örülök azért.

Én mint játszó szerintem nem teljesítettem túl jól, magamhoz képest nézve. Lefagytam sokszor, és nem éreztem magam túl ötletgazdagnak sem. Meg kicsit olyan ez, mint az autóvezetés, hogy ha a kuplungra figyelsz, és azt jól csinálod, akkor valszeg pont kevésbé tudsz figyelni az elsőbbségadásra, a tanulási fázisban.

Na és én pl. majdnem végig egész hangosan beszéltem, és tán jobb volt a kiállásom, mint eddig. Cserébe viszont lófasz ötletem se volt.

Nehéz, hogy kb. 20 percet van egy csapat a színpadon, ami kb. arra elég, hogy megszokd a lámpákat, meg hogy néznek. Legalábbis nekem. Másnak persze más a problémája.

Na de ami még érdekes, hogy előadás után mindig végigbeszéljük, hogy ki miben volt jó/fantasztikus/csodálatos, na és most felmerült, hogy legyen már olyan szekció is, amikor megbeszéljük, hogy mi mehetett volna jobban, ill. kielemezzük, hogy mi miért történt.

És az emberek jó része ezt nem akarja. Merthogy őt ne fikázza senki. Ne szidjuk egymást, ne vagdalkozzunk stb., a szóhasználat is meglepő (konstruktív kritika = vagdalkozás, pálcatörés stb, WTF?). Tökre nem értem, miért félnek ennyire az emberek, hiszen a cél a fejlődés, nem a bántás, ez teljesen egyértelmű. Nem is lesz ebben egyetértés, persze 35 ember nem is tud egyetérteni.

A folyamat mindenesetre tök édekes, meg az emberi természet laboratóriuma ismét, mint minden, ami impró (ill. minden, ami közösség, alkotás stb.). Mi lesz ebből vajon? Stay tuned.

Holnap ismét előadásunk lesz. Megint csupa izgalom van, jönnek ismerősök nézőnek, és kicsit zavarba ejtő, hogy nem tudok tenni azért, hogy jó legyen, jobb legyen az előadás. Persze ettől impró... megszokhattam volna már :)

Most olyan játékformákat választottunk, amikkel maximálisan tudok azonosulni, és amiket máskor is szerettem volna játszani előadáson, de leszavaztak, szóval ennek külön örülök.

Ezen kívül, a legtöbb, amit tehetek, hogy élvezem. Drukkoljatok azér.

Múlt héten láttam és kóstoltam a a tengert.

Athénba vitt a jószerencse, munkából kifolyólag. Régen az ilyen utazásoktól teljesen készen voltam, mélyen gyökerező önértékelési problémáim miatt, de szerencsére sikerült annyit fejlődnöm, hogy most nem éreztem magam oda nem illő, selejtes arcnak. Vagy legalábbis nem lógtam ki :)

A tréning, amin részt vettem, elég érdekes és gondolatébresztő volt - ez már önmagában jó dolog. De ami még jobb, hogy volt egy csomó szabadidőnk, egész pontosan déltől másnap reggelig. Amikor a görög kollégák ezt megtudták, fél órát ötleteltek, hogy hogyan tudnánk a legoptimálisabban kihasználni az időt, és részletes útvonaltervet írtak nekünk a, b és c opciókkal. Igazán cukik voltak, ahogy igyekeztek ezt nekünk a lehető legjobban kitalálni. Amúgy az összes helyi nagyon jó fej volt, akivel találkoztunk. A pincér, a portás, a taxis... Taxival mentünk a tengerparthoz, és épp naplemente volt, és az út merőlegesen vitt a tenger felé, és a taxisnak ez annyira tetszett, hogy lelkendezve fotózni kezdte, mint aki először látja.

Voltunk fent az Akropoliszon, a belvárosban, a tengernél, és végül a tengerparti bulinegyedben megittunk egypár ouzot.

Rövid volt, és az utazások nagyon hosszúak voltak (zürichi átszállás, kurvára útba esik), és 3 éj alatt összesen 12 órát aludtam, de szipiszupi volt, és tökre feltöltött. Mondjuk óriás mázli, hogy a kedvenc kolléganőmmel voltunk, akivel munkaidőben is befonjuk egymás haját jól kijövünk, és ő tényleg nagyon jó társaság volt ehhez is. 

Ami még szempárásító, hogy instára tettem fel képet, és a legrégebbi olvasóm adott kommentben ötleteket, hogy miket érdemes megnézni. Igaz, erre nem volt végül idő, de akár lehetett is volna. És ez a kedves olvasóm adott tippeket 2011-ben is, amikor New Yorkban voltam. És ő az egyetlen, aki néha kommenteket is ír nekem. És régen ő is írt blogot, de már nem. Pedig még megvan a cicája, aki akkor is volt, amikor nekem a papagájom. cicából Athénban is sok volt, például ő: 

Valaki azt mondta, hogy a kiskutya onnét, hogy elhoztuk, kb. 1 hónap múlva fog "önmagaként" viselkedni.

Az 1 hónap most telt el, és azt látjuk, hogy mostanra tényleg egyre önfeledtebb, és sokszor kibújik belőle a kajla kölyökkutya. Ez egyrészt roppant cuki, másrészt ilyenkor határozottan nevelési szükségletek merülnek fel - pl. boldogan rágcsálni kezdi a kezemet, ami nekem nem annyira esik jól. Ilyenkor rászólok, amitől meg tökre megijed, és olyan szemekkel néz rám, hogy "jaj,már bánom, hogy önfeledt voltam, hát itt is bántani fognak?" és akkor megsajnálom, és megsimogatom. Nehéz helyzet, de muszáj rászólni - aztán csak rájön majd, hogy itt nincs bántás. Meg kézrágcsálás sem. 

2 nap múlva lesz a szülinapom, és azt álmodtam, hogy SENKI nem köszönt fel, és erre ma felköszöntöttek a kollégák, mert a héten már nem jövök. Szóval egy félelemmel kevesebb... Ráadásul laktózmentes sacher tortát kaptam. Igazán kedves és figyelmes, aki intézte.

Egyébként pedig Athénba megyek tréningre, és ott 21 fok lesz. Én még sosem voltam hidegből-melegbe, és ez majdnem olyan.

Sose legyen ennél rosszabb.