Új sportoknak hódolok mostanában. Volt például a céges karácsonyi rendezvényen guggolás verseny (ne is kérdezzétek), melynek az volt a lényege, hogy 6 perc alatt melyik csapat tud többet guggolni, és ha verseny van, akkor ugye nincs se fáradtság, se józan ész, úgyhogy ebből az lett, hogy 3 napig az egész cég úgy közlekedett, mint kezdő análszexes a beavatási szertartás után. A csapatépítő faktor vitathatatlan, ennyi közös nyögés és együtt érző, cinkos összekacsintás szerintem egy szvingerklubozás során sem lett volna, és ez olcsó is, HR-es olvasóim figyelmébe ajánlom.

A másik új szerelem a tollas. Aki nem próbálta, úgyis gagyinak hiszi, pedig állítólag a legintenzívebb ütős sport, mert akár 300-zal is mehet a labda, persze ez ránk egyelőre nem vonatkozik. Én csak akkor élvezném jobban, ha egy kicsit ügyesebb lennék, mert egyelőre az van, hogy futok, mint egy kölyökvizsla, lelkesen és gyorsan, és el is érném a labdát, de mellé ütök, ami a sport teljesítményből nem vesz el, hiszen ettől lesz kerek a popsi, csak ugye fasznak futok, ha nem tudom visszaütni. 

Ezeken felül van még a személyi edzés, ahol már legalább 6-szor voltam, és utána mindig látom kicsit a bicepszem, mert fél órán át kiemelkedik a karom masszájából. Az edző egy aranyos-kedves lány, aki egyáltalán nem érti a vicceimet. Ez eleinte kellemetlen volt, mert mikor az ember súlyzóval a kezében pucsít és 1 cm-ről nézik a fenekét, akkor óhatatlanul humorizálásba kezd (a másik opció az lenne, hogy rászólok, hogy menjen odébb, de ez nem vinné előrébb a közös edzés sikerességét). De már kezdek hozzászokni a nemvicceléshez, a testem pedig hálásnak tűnik, amit egyelőre nem mutat, csak érzem, hogy mondani akarja.