Incselkedik a tavasz. Nem tudok rá jobb kifejezést. Egyelőre próbálom nem elhinni, hogy 5-kor nincs sötét, meg hogy nem kell behúzni a nyakat a lapockák közé. A hagymás virágok kidugták a csücsküket, van pár milliméter nárcisz, krókusz és tulipán is. Nagyon remélem, hogy nem lesz rossz végük. Persze gyanús az egész, hogy jön még kutyára dér, vagymi, nem tudom, ezt azt jelenti-e, ami ide illik.

Ami még csoda, az persze mi más, mint az impró. Volt egy háromfős előadásunk, ami szuper kihívás, mivel hárman vagyunk végig a 30-35 percben. A technikai tudásunk ott tart, ahol ennyi év impró után tarthat (és persze a hármunké nem is egyforma, lévén a másik két pajtás jóval többet foglalkozik az impróval, mint én), ami viszont feljebb emelte ezt a dolgot, az a hármunk közti bizalom és szeretet, ami miatt nagyon jól működött az egész, és jó dolgot csináltunk, és a próbafolyamatokat is belevéve egy hihetetlenül csodás élmény volt, pedig nagyon féltem tőle. Boldoggá tesz ez a dolog, na.

Az impró mellékhatása pedig, hogy kiment a derekam, mert ész nélkül, ordítozva ugrándoztam meg fetrengtem bemelegítés nélkül (!). Tegnap visszatette a csontkovács a kimozdult csigolyát, ez pedig olyan dolog, amit ne próbáljatok ki otthon.

Készülünk a következő előadásra, meleg téma lesz, ez már volt egyszer, szóval kevésbé félek. Jó lenne egyáltalán nem félni, bár akkor nem lenne ilyen mértékű az eufória sem.

Még az is van, hogy elolvastam Michael Ende Momo című könyvét, és az is nagyon boldoggá tett.