Ha lenne "a világ legálmosabb embere" díj, amit ebben a pillanatban osztanának, akkor szerintem én kapnám.

Ami jó ebben, hogy az álmosságommal vetekedik a boldogságom is, és kicsit összefügg ez a két dolog. Azért vagyok álmos, mert a tegnapi nap hosszú volt és különleges.

Részt vettem életem első olyan impró előadásán játszóként, ami egy, nekem nagyon fontos  témáról szólt, és ahová olyan nézők jöttek, akiknek vélhetően tényleg fontos ez a téma, és pénzt adtak ki azért, hogy megnézzék, hogyan dolgozzuk fel ezt a témát, és kapni szerettek volna tőlünk valamit. Az előadás neve Meleg helyzetek volt, ami egy kedves és zseniális imprós barátom fejéből pattant ki, és az LMBTQ témakört dolgoztuk fel.

Nagyon más élmény volt, hogy nem az van, hogy eljön anyukám, meg a barátaim, és igazából mindegy, hogy sikerül (jó persze, sosem mindegy), hanem volt tétje, és fontos volt a hiteles, releváns megközelítés. Emiatt elmondhatatlanul izgultam, már előző nap délutántól környékezett a rosszullét, de aztán, ahogy közeledett az előadás, átment ez egy jófajta izgalomba, szürreális, de egyáltalán nem rossz érzésekbe. A többieken kb. ugyanezt láttam, és nagyon meghitt dolog volt előtte a várakozás.

Az előadás pedig igen jól sikerült. Nagyon büszke vagyok erre az egészre, meg arra, hogy részt vehettem benne, és megálltam a helyem, illetve élveztem is.

Mindez teljesen érthetetlen, mert nekem is (mint az emberiség nagy részének) ősi félelmem, hogy egyszerre sokan néznek. Visszafogott is vagyok. És valahogy mégis működik és csodás az egész.