Na hát az ünnepek úgy kezdődtek, hogy 22-én utolért a most közkézen forgó hányós-fosós vírus (vagy nevezhetjük évvégi stressznek is, ill. a vírus és a stressz ismeretlen arányú kombinációjának). Ez úgy nézett ki, hogy már 3. napja voltam szabin, de még mindig a melóval basztattak olyan módon, ahogy régen sokat, és amiből most már egy kicsi cseppecske is elég, hogy beteljen a pohár és kikészüljek; közben el kellett volna indulni ajándékokat venni; és közben a melyik-felem-hova-tartsam dilemmát próbáltam feloldani, aminek az lett a vége, hogy mások vásároltak helyettem (áldalak titeket, drágáim), én feküdtem a kanapén, vödörrel alattam, és emaileket írtam, meg telefonálni próbáltam.

A legrosszabb pont az volt, amikor felmerült, hogy esetleg szomjan halok. Nyilván nem történik ilyen igazából, de amikor 1 korty víz megivása 3 kortynyi víz (?) kihányását vonja magával, akkor könnyű rájönni, hogy ez egy mínuszos irány.

Na de ne beszéljek már ennyit a hányásról. Szentestére összeszedtem magam annyira, hogy el tudjak menni a családhoz (barátnőm családjához sajnos nem, mert a vidékre autózást ijesztően wc-mentesnek találtam), és ők cuppogva ették a halászlevet és itták a jobbnál jobb borokat, én meg halált megvető bátorsággal csipegettem a száraz kacsahúsból meg a beigliből. 

Most már minden jó, van sok program, meg a kutya is túl van teljesen az ivartalanításon, és kezd olyan lenni, mint egy normál kutya, rohangál a réten meg ilyenek, és ami igazán vicces, hogy imádja a nagy, sötét színű, kigyúrt, hangosan ugató kutyákat. Ezek a zsánerei, és nyüszítve megy hozzájuk barátkozni, és van köztük, aki minden egyes alkalommal majdnem leharapja a fejét, de ő rendületlenül megy hozzá, és szép lassan meg is fogja szelidíteni.

Meg lesz még a szokásos Harmincadikai Előszilveszteri Ösztrosokk Buli, Ahol Minden Leszbikus Ott Van, és igazából ettől szórakoztató, hogy tényleg mindenki, és mindenkinek az exe, és az exének az exe megjelenik. Tavaly állítólag 1000 ember volt, azért az nem kevés.