Az elmúlt évben interjúztattam pár "mai fiatalt", kezdő és közepesen kezdő pozíciókra. Korábban nem csináltam ilyet, ezért érdekes feladat volt, meg eleinte nagyon le is fárasztott, mert éreztem a felelősséget, hogy jót kell választani, különben én magam leszek az egyik, aki megszívja.

Aztán lett némi rutin, és most már nem annyira fárasztó a dolog, mint inkább "mozi". Nézegetni, ki milyen, és próbálni eldönteni, hogy milyen lehet valójában, nem interjú helyzetben. Próbálni visszaemlékezni, hogy én milyen voltam ennyi idősen, hasonló élethelyzetben. Nem mintha pont olyat keresnék, amilyen én voltam (sőt :)), de viszonyítási alapnak perpill nem tudok jobbat.

Ami durva, hogy a gyakornoki pozícióra jelentkező huszonévesek jelentős százelékának akkora az arca, hogy alig fér be az ajtón. Elmondja, hogy minden szar az egyetemen (Corvinus), és sehol sem lehet semmi értelmeset tanulni. Sem iskolában, sem cégeknél. Forgatja a szemét, félig lehunyja beszéd közben. Magát mindenre képesnek és alkalmasnak tartja. Már-már úgy érezzük: túl sok ide, a kis egyszerű gyakornoki pozira, ami tele van adminisztrációs és riportálós feladatokkal. Utána elé teszünk egy 4 alapműveletre és némi logikára irányuló excel feladatot, és konkrétan fogja magát és hazamegy. Kifelé elmormogja, hogy a szar suliban ezt sem jól tanították meg.

Na de nem akarok általánosítani meg y-z-zs generációzni, mivel volt pár másmilyen is (értelmes, szerény, egyenes tekintetű). Csak azért mégis meglepő, meg nemtom hová tenni.

Arra jutottunk, hogy kéne egy olyan szerkezet, mint a Maradj talponban, hogy aki ennyire gáz, az alatt csak megnyitjuk a földet.

Időt spórolnánk, és tán átmenne az üzenet is.