Az Ultrabalaton egy futóverseny a Balaton körül. Csapatban váltóban kell futni, a lényeg, hogy mindig valaki fusson, és körbeérjünk a végén. A 220 km-ből én 20-at vállaltam volna. Annyit készültem, mint még soha. Úgy ment a futás, mint még soha.

Na de.

Csütörtök este éreztem, hogy mintha hányingerem lenne - gondoltam, az izgalom jelei. Aztán lett egy egész éjszakás hányós-fosós-lázas műsorszám. Pénteken folytatódott ugyanez. Lázcsillapítás kúppal (üres, fekélyes gyomorra nem veszünk be tablettát!), v.ö. hasmenés, nem is részletezem tovább a kínokat, és mindez nem számított volna, ha nem most lett volna a Futás, ahol már eleve kiestek többen betegség miatt, és mindenkinek sokkal nagyobb távjai voltak, mint amit eredetileg vállalt volna. Továbbá, szombat reggel le kellett mennünk a Balatonra mindenképp, mert a mi nyaralónk volt a bázis/pihenőpont.

Úgyhogy szombaton elvonszoltam magam a kocsiig, és Barátnőm levitt a Balatonra. Ahogy megláttam az első futót az út mentén, sokadjára sírtam el magam. És némileg erőre is kaptam (éljen az adrenalin), plusz gyógyszerek, kúp és sóoldat (azt említettem már, hogy közben meg is jött?), úgyhogy végül bevállaltam éjjel 1-kor egy 3 km-es szakaszt. Tudom, nevetséges táv, de legalább ezt nem kellett helyettem futnia senkinek.

A csapat nagyon durván helyt állt, pedig volt minden: defekt (a biciklis kísérőnek), brutál fakidöntős vihar, betegségek, stb. és persze óriási élmény volt 2 óra alvás után odamenni a befutóra és közösen befutni. Na most megint sírok, ahogy ezeket írom. És az a durva, hogy mindenki nagyon jó fej volt, segítőkész, konstruktív, és abszolút megvolt az, hogy a cél érdekében mindent. Frankón megható. Persze milyen hülyeség, nem kötelező és semmi értelme ennyit erőlködni, ha belegondolunk, mert ettől nem lesz jobb a világ, na de mégis örök élmény, és (kicsit felemás) boldogsággal nézegetem az érmet.

Nagyon nem így szerettem volna, ez tény. :(