A hülye futás miatt 5 percenként megéhezem.

Nem tudom, lehetne-e ennél jobb idő, mint ami most van. Egyszerűen bűnnek érzem, hogy bent ülök egy gép előtt. És tökre nem is vagyok hatékony. Nade sebaj, jön a hidegfront.

Milyen kurvasok minden belefér egy napba, ha elég korán kel az ember.

Vasárnap 7-kor kelni fájdalmas, de ma tökre megérte. Életem eddigi legeslegjobbját futottam a Dunakanyar futóversenyen. 12 km-es távra neveztem, ami egyébként 12,6 km volt, mint a GPS-es óra mérése alapján kiderült, amit tökre nem értek, hogy hogy képzeltek a szervezők. Nagyon nem mindegy az a plusz 600 méter.

Ez így pont 2 km-rel több, mint amit eddig egyben futottam életemben (ami 2 szigetkör volt, ami 10,6 km összesen). Na és milyen az emberi psziché: követtem az órámon a távot, és amikor eljutottam 10,6 fölé, onnét éreztem, hogy ez más. Nyilván nemmás meg tökmindegy, mert ha nem néztem volna ennyire pontosan, akkor nem éreztem volna ezt.

Na de kurvajó volt, semmi bajom nem volt végig, és az utolsó 200 méteren, amikor már láttam a célkaput, meg szóltak a dobok meg hallani lehetett a szurkolást, konkrétan extázisba estem. Rázott a hideg, és azt éreztem: robot vagyok, bármeddig elfutok. Rohadtul megéri emiatt az elborult érzés miatt. 5.53-as átlagot futottam, amivel maximálisan elégedett vagyok. 

Le is barnultam, kamionosan, a póló ujja miatt.

Utána az egész banda (család, kolléganő, kolléganő családja) kíséretében ebédeltünk egy hagyományosat (Milonka köszi a tippet), és hazajöttünk, és még mindig csak délután 4 volt.

Aztán kiültem a kertbe, néztem, ahogy Barátnőm dolgozik (én nem tudtam megmozdulni, meg amúgy is olyan szépen dolgozik, takaros, tüchtig és közben kurvaanyázik a gazokra, igazán szórakoztató, meg jócsaj is), és már este van, de még mindig nem tudok megmozdulni. 

Bónusz öröm, hogy a rajtszám és az érem színben roppantul passzolt a futópólómhoz, ezért különösen jól mutatok a képeken. 

A kerítés szánalmasan ronda lett. A jó hír, hogy viszonylag hamar túltettük magunkat rajta. Előtte még rondább volt, és be is lehetett látni a kertbe, szóval ha nem gondolok arra, hogy ez ehhez képest milyen sok pénz, akkor végül is szerény javulásként könyvelhetem el ezt a területet. Meg anyukám is megmondta: "Majd futtattok rá borostyánt." Ennyi.

Ezen kívül vettünk végre muskátlit meg ládát neki (a muskátlinak), meg kampót, amit majd vissza kell vinni, mert nem passzol, de addig is elültettem a muskátlikat, és ettől igen boldog vagyok. Barátnőm kitalálta, hogy az egyik ronda, gazos részt szépen felássa, és mulcsot tesz oda (tudjátok mi az? olyan fenyőkéreg darabok, amik alól nem jön fel a gyom), és majd arra tesszük a fém kaspókat, amikbe elvetjük a fűszernővény magokat majd. Szóval lassan szépül a kert, és kurvajó lesz.

Holnap pedig Dunakanyar futóverseny, 12 km ragyogó időben, szép kilátással. A félelmem tárgya, hogy még sosem futottam ennyit egyben. De 10-et szinte bármikor lefutok valahogy. Szóval szerintem jó lesz túlélem.

Persze pont kinyílt a tulipán, amíg távol voltam.

Jó volt az út, még a munka részét is érdekesnek tudom nevezni, de az igazán jó élmény a lengyel barátnőm volt. Azon izgultam, hogy mivel ilyen ritkán találkozunk, mi van, ha túl sokat várok, idealizálom. Hiszen 12 évvel ezelőtt voltunk szobatársak 3 hónapig, azóta pedig összesen 2x találkoztunk. Na de kurvajófej volt, ugyanúgy félszavakból is értjük egymást. Gondolom, nem lenne bárkivel ilyen, ha szobatársak lettünk volna. Szerencse, hogy pont ő lett az.

Holnap megyek Varsóba. Csak másfél nap, amiből egyet egy irodában fogok tölteni, de a maradék félben találkozni fogok a lengyel barátnőmmel, aki az egyik legőrültebb ismerősöm a világon. Onnét ismerem, hogy 10 évvel ezelőtt 3 hónapig szobatársak voltunk. Azóta mindössze kétszer találkoztunk, amiből az egyik egy hasonló varsói céges utam során volt, csak akkor annyira nem volt szabadidőm, hogy reggeli előtt találkoztunk egy órára, félálomban.

Őt úgy kell elképzelni, hogy nagyon alacsony (kb. 150 cm), és az egyik leghangosabb lány, akivel valaha találkoztam. Nem csodálkoznék, ha már az utca túloldaláról kiabálna felém, hogy Hey Hungarian Bitch!!! Asszem ráadásul kicsit bipoláris is, dehát én gyűjtöm a szokatlan embereket.

A legjobb az egészben, hogy szinte sosem beszélünk, de ma írtam neki, hogy holnap ott leszek, és eldobott kapát-kaszát, hogy mindegy, hogy hogy, de mindenképp találkozzunk. Miatta megéri kimenni.

De azért itthon maradni sem lenne rossz. Például mert a szerdai impróról is lemaradok.

Annyira túltoltuk ezt a kertbuzulást, hogy csatlakoztam a Vidéken Újrakezdők nevű facebook csoporthoz. Egészen addig tagja is maradtam a csoportnak, amíg el nem kezdtek félig szétrágott fejű nyuszikat posztolni, és ment kommentben a tanakodás, hogy patkány volt-e vagy nyest, mert a patkány a szívét rágja ki, nem a fejét (?). Ezen a ponton kiléptem a csoportból.

Amúgy rengeteg dolog történt, főleg a kertben, de ez a téma tán még az imprónál is uncsibb lehet nektek. Azért azt ideírom, hogy elkezdtek kinyílni a nárciszok és a krókuszok, és bimbózik a tulipán meg a jácint. Tudom, hogy majd' kifúrja az oldalatokat a kíváncsiság, hogy mi lehet a palántáinkkal meg a retekkel. Jelentem, minden rendben: a palánták szépen nőnek, és a retek is elindult, csak mindig beleszarik az ágyásba egy macska. Tapasztaltabbak szerint ennek örülni kéne a trágyázás-effektus miatt, de szerintem inkább a kurva anyját a macskának.

Az elmúlt hét is a kert mellett az impró körül forgott, pontosan 3 estémet töltöttem az impróval, például megnéztünk egy angol nyelvű impróelőadást, amit előtte rohadt nehéznek gondoltam, utána pedig kibaszott geci nehéznek, de jól nyomták nagyon. Meg volt még egy nagyon jól sikerült magyar előadás, meg a szuper Impróklub, ahol jót játszottunk. Például olyat, hogy ketten teszünk ki egy embert, én beszélek, a másik mozgat (pl. felemeli a kezem, meg ilyenek), és így kell jelenetet játszani. És ha én mondok valamit, a testemnek le kell követnie, ill. ha megmozdul a testem, akkor verbálisan igazodnom kell hozzá. Plusz a jelenetet is előre kell vinni. Tök vicces meg izgi.

Igazából elég kerek most a seggem az élet, jó csajom van, futni is járok (sőt - a csajommal futottam tegnap, amire 2 és fél éve próbálom rávenni), ja és új szennyestartónk is van!!!  

Van egy olyan problémánk, hogy hetek óta tökre nem tudunk aludni. Xanax sajnos nincs otthon, így tegnap dupla Valeriana Night-tal kísérleteztem, nem minden eredmény nélkül. Végre egész sokat aludtam.

Reggel 7-re jöttek ma a kertész emberek, akik kiszednek egymillió dolgot a kertből, például a csúnya sövényt is, aminek az aljában a meglepi hóvirágok nőttek. A hóvirág nem veszhet a sövénnyel, így felkeltünk 6.30-kor (ami nekünk eleve nagyon korai, fizikai aktivitáshoz pedig egyenesen szürreális), és nekiláttunk hóvirágot menteni. Én polár pulcsit és sídzsekit vettem, ebből is látszik, hogy nem voltam térben és időben megfelelően orientált. Még jó, hogy létezik az izzadás mint figyelmeztető jel, nehogy hőgutát kapjon az ember. Így hamar lekerült a kabát.

Na de az a durva, hogy kurva jó volt a reggeli napfényben túrni a kertet. A hóvirágnak például nagyon cuki kis hagymája van. Rögtön el is ültettük őket a kert egy másik, védett pontján. Remélem, ott is boldogok lesznek.

Az kevésbé vidám, hogy kicsapatunk pár gyümölcsfát, és mindkettőnknek vérzik a szíve értük. Konkrétan lelkiismeret-furdalásom van. Annak ellenére, hogy a többségük túl közel van egymáshoz, és nem férnének el pár év múlva. Meg így lesz hely a napágyaknak és az ugrálóvárnak.

Dehát ugye reggel eljöttünk dolgozni, otthagytuk az embereket. És mire hazamegyünk, minden tök más lesz. Mi akartuk persze, de azért félelmetes. (Változásmenedzsmentből elégséges osztályzatot érdemlek.)

Aki szeretne igazán erős színházi élményt, az menjen el a Centrál Színházba az Edith és Marlene című darabra. Edith Piafról és Marlene Dietrichről szól, tele sokfajta női energiával, és kb. 3x sírtam el magam, olyan erős emóciókat ébresztett bennem. És az a durva, hogy Marlene iszonyú jó nő (Nagy-Kálóczy Eszterből ki van hozva minden, ami lehet, és nagyon jól áll neki a szuperszexi díva), de a kis Piaf (jelentése veréb, és a nő amúgy 142 cm volt igazából), egymilliószor izgalmasabb ember. Idegbeteg, depressziós, csúnya, alacsony stb., és mégis.

A darab feléig azt éreztem, de jó, hogy nem vagyok Piaf, aztán a végére már teljesen mást gondoltam. Azt mondjuk sajnálom, hogy semmi utalás nem volt a köztük lévő erotikus viszonyra, pedig állítólag ilyen is volt. Vagy legalábbis Markene mindenkire ráment állítólag. Na jó a mindenki túlzás, csak ilyenekre, hogy Greta Garbo. Amit azért megértünk valahol.

Marlene és Greta:

Rendeltem amazonról egy könyvet az impróról, és ma meghozta a posta. Tök izgi, mert kb. sosem rendeltem még amazonról (tudom-tudom, eddig egy kő alatt laktam), és asse tudom, milyen országból jött, és nagyon szép, és itt van az asztalomon, és időnként lopva beleolvasok. Mint annó az iskolában, amikor a pad alatt olvastam.

A könyv egyik első mondata, a köszönetnyilvánításnál, hogy "Her initial edit of the book prevented me from looking like an idiot." Hát tényleg kivi leszek. Bárcsak a napfényes erkélyemen ülhetnék, olvasgatva. De ez nem lesz, mert holnap nem lesz nap. :(