Milyen kurvasok minden belefér egy napba, ha elég korán kel az ember.

Vasárnap 7-kor kelni fájdalmas, de ma tökre megérte. Életem eddigi legeslegjobbját futottam a Dunakanyar futóversenyen. 12 km-es távra neveztem, ami egyébként 12,6 km volt, mint a GPS-es óra mérése alapján kiderült, amit tökre nem értek, hogy hogy képzeltek a szervezők. Nagyon nem mindegy az a plusz 600 méter.

Ez így pont 2 km-rel több, mint amit eddig egyben futottam életemben (ami 2 szigetkör volt, ami 10,6 km összesen). Na és milyen az emberi psziché: követtem az órámon a távot, és amikor eljutottam 10,6 fölé, onnét éreztem, hogy ez más. Nyilván nemmás meg tökmindegy, mert ha nem néztem volna ennyire pontosan, akkor nem éreztem volna ezt.

Na de kurvajó volt, semmi bajom nem volt végig, és az utolsó 200 méteren, amikor már láttam a célkaput, meg szóltak a dobok meg hallani lehetett a szurkolást, konkrétan extázisba estem. Rázott a hideg, és azt éreztem: robot vagyok, bármeddig elfutok. Rohadtul megéri emiatt az elborult érzés miatt. 5.53-as átlagot futottam, amivel maximálisan elégedett vagyok. 

Le is barnultam, kamionosan, a póló ujja miatt.

Utána az egész banda (család, kolléganő, kolléganő családja) kíséretében ebédeltünk egy hagyományosat (Milonka köszi a tippet), és hazajöttünk, és még mindig csak délután 4 volt.

Aztán kiültem a kertbe, néztem, ahogy Barátnőm dolgozik (én nem tudtam megmozdulni, meg amúgy is olyan szépen dolgozik, takaros, tüchtig és közben kurvaanyázik a gazokra, igazán szórakoztató, meg jócsaj is), és már este van, de még mindig nem tudok megmozdulni. 

Bónusz öröm, hogy a rajtszám és az érem színben roppantul passzolt a futópólómhoz, ezért különösen jól mutatok a képeken.