Óriás kamus voltam ma. Állásinterjún voltam, és ferdítettem ezt-azt. Nem teljesen irreálisakat, inkább csak kiszíneztem. Gondolom, mindenki így csinálja, csak nekem kellett hozzá vagy 198 állásinterjú, mire erre rájöttem. Már ott kezdődött, hogy nadrágkosztümben mentem ma a melóba az interjú miatt (amúgy leadtam a szintet a sztreccsfarmer-zöld tornacipő kombóig mostanában), és persze megkérdezték, hogy miafasz ez rajtam, és szemrebbenés nélkül mondtam, hogy az új körömlakkomhoz pont megy ez a felső, de ehhez a felsőhöz meg kell a nadrágkosztüm, amúgy meg ma 1 órával hamarabb elmegyek, mert dolgom van. Annyira elhittem az adott pillanatban, hogy tökre bevették szerintem, és még élveztem is.

Az interjún meg poénkodtam és sztoriztam csomót. Nevettünk sokat. Mondjuk kétlem, hogy ilyen ember kell nekik, bár velem nevettek. Magamat adtam, a hisztérikusabb napjaimon ilyen vagyok, el lehet dönteni, kellek-e vagy sem.