Hogy mára is legyen kis adrendalin, kipróbáltuk a supot. Tudod, amikor egy szörfdeszkán állsz, és állva evezel. (Igazából nem szörfdeszka, de itt, a balatoni vizibicaj-és szörfkölcsönzősök ezeket adják ki erre a célra.)

Hát én tökre izgultam, mert ennyi idősen már félek az új dolgoktól, ráadásul én egy extra billegős, keskeny darabot kaptam (gondolom versenyverda), míg Barátnőm egy szélesebb, stabilabbat. Mivel kettőnk közül ő az ügyes (én inkább a kitartásommal érvényesülök), rögtön mondta, hogy cseréljünk, én meg hogy nane, hát megy ez nekem, hiszen lekvároskanállal a kezemben születtem.

(A lekvároskanálról annyit kell tudni, hogy apukám nagy kenus, és pici koromtól vittek magukkal kenu túrákra, ahol kaptam egy kb félméteres, ú.n. lekvárfőző kanalat, hogy azzal evezzek, hogy komplett legyen a fíling.)

Na és persze mentünk is szépen befelé, és már olyan magabiztos lettem, hogy hanyaggá vált a korábbi beszari-de-stabil testtartásom, és jól lebillentem a deszkáról. Miután ilyen módon megkeresztelődtem, már tényleg nem volt mitől tartanom, és tök jól evezgettünk mindenfelé.

Otthon jöhet majd a sup jóga, az is nagyon klassz lehet. Tarthatna még sokáig a nyár.