Asszem kicsit kiábrándultam az impróból. Mármint az én hibám, nem a tiéd, ahogy a béna szakításokkor szokták mondani. Még mindig imádom nézni, meg gondolkodni rajta, de mostanra asszem, elvált a szar a májtól, azaz látszik, hogy ki az, akinek érdemes ezt tovább, komolyabban csinálni, és ki az, aki csinálja csak, amíg van kedve és szórakoztatja.

Én magamat egyértelműen az utóbbi kategóriába tettem, és emiatt kicsit megfogyatkozott a motivációm. Nem mintha valaha szerettem volna megélhetési (?) imprós lenni, de talán más is van úgy, hogy inkább azt csinálja szívesen, amiben van sikerélménye. Gondolom a másik opció az, ha kiiktatom a rendszerből az állandó ítélkezést magam fölött. Ez is egy olyan dolog, ami az impró egyik lényege, de én nem tudom megugrani. Inkább elégedetlenkedem magammal és önostorozok a végsőkig. Például azért is ostorozom magam, hogy miért ostorozom magam.

Most kicsit olyan vagyok, mint Dió kutyánk, aki könnyedén meg tudja harapni a farkát csík alkatának köszönhetően. Így forgok én is a saját farkamba harapva.

Az is lehet, hogy olyan leszek, mint a kissé tehetségtelen író, aki imádja az irodalmat, és ezért sokat olvas és kritikákat ír. Szóval csak befogadok és elemzek, tanulom a dolgok elméletét.

Meg az is lehet, hogy egyszer máshogy fogom ezt gondolni. Ma, mostanában épp így.