A karácsonyról az Igazából Szerelem óta tudjuk, hogy körbevesz, és én évről évre kicsit nem tudok ezzel mit kezdeni. Valószínűleg jobb lenne a helyzet, ha nem tolnák az októberi kánikula kellős közepétől az arcunkba a jingle bellst, meg a fogyasztási kényszert, amire én paradox módon, marketingesként hiperallergiás vagyok – ez persze álszent is, mivel én is abból élek, hogy másokban fogyasztási kényszert generálok, mondjuk igyekszem a karácsonykor szokásoshoz képest elegánsabban tenni mindezt. Illetve, ahogy épp a főnökeim mondják… :/ a bónusz osztásnál pedig dörzsölöm a tenyerem. Nyilván.

Már írom a listákat, és rájövök, hogy nem állok jól ajándék ügyben, mondjuk épp rosszul se, legyen a státusz középszar. A végére majd kikerekedik minden, és rájövök, milyen klassz a családom, meg az életem, és előbb bőgöm el magam a fa alatt, mint az anyukám szorozva a nagymamámmal, de szerintem nekem valami nem stimmel a könnycsatornámmal, magas lehet a talajvíz, vagy ilyesmi.

És ami külön izgi, hogy végre van kisgyerek a családban, aki tavaly még nem sokat értett az egészből, de azóta kétszer annyi idős és kétszázszor olyan okos lett, és majd szaladgál a fa alatt csillogó szemmel, göndör hajjal.

Na már kezdem várni, hogy körbevegyen.