Érdekes pszichológiája van a futásnak. Muszáj fejlődnöm, mert május végén benne leszek egy Ultrabalaton csapatban, aminek a lényege, hogy váltóban körbefutjuk a Balatont tízen, tehát átlagosan fejenként 22 km-t kell megtenni 24 óra alatt. Ettől messze vagyok, de már nincs sok időm, úgyhogy erőltetem a 2 szigetkört.

Szóval, érdekes pszichológiája van a futásnak. Először is: egész nap arra készülök lélekben (és persze szenvedek), hogy nem 1, hanem 2 kört fogok megtenni. Aztán eljutok magáig a futásig, és az első körben végig az van a fejemben, hogy "basszus ez még csak az első, még egyet kell". Külön rettegés, hogy mikor eljutok a kör végén az autómig, akkor nehogy hirtelen beüljek és haza hajtsak - mi van, ha abban a kritikus pillanatban elhagy az akaraterőm??

Aztán mikor elkezdem a második kört, megnyugszom: már tudom, hogy végig fogom futni, és nem kell másra koncentrálni, mint hogy ne álljak meg a kör végéig. Más lehetőség nincs a feladat elől való kitérésre.

Szóval a 2 kör futásban az előtte lévő iksz óra, és az első kör, ami igazán nehéz és ami próbára teszi az akaraterőt.

De a szívós gecik nem állnak meg, ugyebár.