Egymillió dolog történt, például kaptam egy nagyon fasza futó órát szülinapomra, ami mindent-de-mindent tud mérni, és színes-szagos formában prezentálni az applikáción, és még csinos is, de csak 2x tudtam futni vele azóta, mert 35 fölött rögtön jönnek a gondok. Kiment a derekam és nem akart visszajönni, így azt hittem, ezentúl fekve élek, mert képtelen voltam felkelni, nemtom nektek volt-e már ilyen, konkrétan feküdtem a hátamon, mint egy teknős, a végtagjaimmal összevissza kalimpálva, leverve ezt-azt az éjjeliszekrényről, nyögve, és realizálva, hogy bármit csinálok, nem közeledek a felkelés felé. Aztán csodát tett a diclofenac, így eljutottam egy csontkovácshoz, aki visszatette a kiugró csigolyát (grátisz a nyakamat is, pedig azt nem is tudtam, hogy problémás). És azóta napról napra jobb, de még mindig nem futok. Na de tán majd holnapután. 

Ami még izgi, hogy eldöntöttem, nevezek az áprilisi vivicittán a félmaratoni távra. Tény, hogy egyelőre nem neveztem, csak eldöntöttem, ami érezzük, hogy nem teljesen ugyanaz. Nagyon nagy táv az nekem, pont 2x annyi, mint amennyit valaha egyben lefutottam. De ha neveznék, hátha nem lustálkodnám végig a telet.