Tegnap igen boldog voltam. Vagyis lettem. Merthogy még most is tart ez az állapot. Iszonyú fáradt boldogság.

Megvolt az első olyan előadás, amin rohadt jól éreztem magam. Nagyjából végig flowban voltunk az 5 játszótársammal, és amikor lecsengették a végét, egyrészt meglepődtem, hogy eltelt (pedig általában fordítva van: ami igazából 10 másodperc, az a színpadon 10 percnek tűnik), másrészt szívből sajnáltam, hogy abba kell hagyni.

Működött a dolog, és jó lett, amit létrehoztunk, és borzasztóan élveztük, és fejlődünk. Valahogy sikerült olyan lelkiállapotba kerülnöm, hogy ne a rettegés uraljon, hanem a kellemes izgalom és jókedv. És sikerült HANGOSAN beszélnem és a színpad elejére állnom. És jó ötleteink voltak, és kapcsolódtunk egymáshoz, és nem voltunk too much-ok, de számíthattunk egymásra. A közönség szuper volt, mind mennyiségben (teltház!), mind minőségben, óriás röhögések, taps stb. el voltunk kényeztetve.

Impró-varázslat. Akarom, mégmégmég.