Most kb. akkora a hasam, hogy pont ne lehessen eldönteni, hogy felszedtem kicsit/sok volt a sör/bableves, vagy esetleg ez már valami más. Kicsit várom, hogy egyértelmű legyen, de azt nem bánom, hogy egyelőre nem vagyok óriási. 

Az érzelmi hullámvasutat próbálom élvezni, lehetne sikongatni is, mert a vigyorgós boldogság váltakozik a pánikkal, persze attól is függve, hogy épp mit olvasok/kivel beszélek. Próbálok semmit se olvasni, de akkor az hatalmasodik el rajtam, hogy ejnye, nem veszem én ezt komolyan... 

Ma voltam terheléses cukor vizsgálaton, ami egy szar dolog, de legalább túlestem rajta, és csak egyszer szidott meg a néni (egész pontosan előre lebaszott, hogy ne hagyjam majd ott a vizeletes poharat, mert mindig mindenki ott hagyja, és neki már elege van, ennél jobban nem tud szólni).

De ami ennél sokkal izgibb, hogy ma megyünk ultrahangra, és a google-ban amiket láttam, hogy hogy néznek ki az ikrek a 16. héten, az valami csoda, meg vicces is, és jó eséllyel kiderül mindkettőjük neme is. Meg kapunk 4D fotót is vagy mit. 

Felfoghatatlan az egész, hogy nemsoká 4-en leszünk (kutyával együtt 5-en), és igazából 5 új élet kezdődik. 

Nem akartam itt a lombikról írni, legalábbis addig nem, amíg zajlott, ezért is tűntem el, mint az aranyóra. Igazából aki csinálta, tudja, milyen durva, és szerintem mindenki hős, aki ezt nyomja. És valahol azt is érzem, hogy azok még nagyobb hősök, akiknek nem sikerül. Mert ha sikerül, akkor nem olyan nagy ügy az egész, utólag minden felülíródik. Ha viszont nem, akkor hatalmas, emberfeletti, értelmetlen erőfeszítésnek éli meg az ember.

Röviden a számok: 2 és fél év, 5 nekifutás, 3 beültetés. Szóval jelentem: nem a gólya hozza :)

És nagyon jó, hogy mára csak napi 1 injekció maradt, összesen szerintem 200-nál járok február óta.

Most ezerszáz dolog van, pakolás, tervezés, vásárlás, selejtezés, és még van időnk, mert novemberben jönnek a babák, de a nyár mindig nagyon gyorsan elrepül, és időnként pánikolunk, főleg mikor youtube tutorial videókat nézek arról, hogy hogyan kell ELŐKÉSZÍTENI a szoptatást 2 baba esetén, na de majd lesz valahogy, és ha már kicsit nagyobbak, csak egymásnak támasztjuk őket, és kiülünk a kertbe chillezni. Ha ha ha. 

Nos, mostantól egy teljesen új imprós játék kezdődik az életünkben. A fő paraméterek:

- még nem játszottuk ezt a játékot soha

- ezentúl egész életünkön át fogjuk, ha minden igaz. 

Találós kérdésnek sem rossz ez, de elárulom a megoldást: gyerekeink lesznek! Egészen pontosan 2. Azt már tudjuk, hogy az egyik valószínűleg kisfiú, a másik még nem látszik. Boldog pánik - talán ez írja le a legjobban a hangulatunkat. Az első trimeszteren sikeresen túlvagyunk, 3 kg fogyással zártam, mert a reggeli rosszullét nálam reggel és este is jelentkezett (azt mondtuk erre: 2 gyerek, az egyik miatt reggel, a másik miatt este hányok). 

Na de túlvagyunk ezen, és ahogy az egyik kedves barátnőm mondta: "a 2. trimeszter az arconpörgés időszaka", persze azért óvatosan kell pörögni, de lesz véletlenül néhány imprós dolog a nyáron, pl. 2-szer is fellépünk a Pride keretein belül! 

Még az is van, hogy eltűnt a derekam, pedig eddig esküszöm volt. Amúgy különösebben nem készülök ki a testem rohamos átalakulásán, pl. már tudom, milyen érzés, ha ringanak a mellek, hát kurvajó! (Igen, ebből következik, hogy eddig nem tudtam.)

Időnként az van bennem, hogy jöjjenek már, alig várom, hogy lássam, fogjam, szagoljam őket, aztán meg a rémület, hogy hogy lesz ez 2 picivel, és addig még mennyi mindent kéne csinálni, amíg lehet, na de igyekszem imprósan hozzáállni, azaz nyitottan, elfogadva, ami jön, és abból kihozva, amit lehet.

Hát ezért impróztam eddig. 

Incselkedik a tavasz. Nem tudok rá jobb kifejezést. Egyelőre próbálom nem elhinni, hogy 5-kor nincs sötét, meg hogy nem kell behúzni a nyakat a lapockák közé. A hagymás virágok kidugták a csücsküket, van pár milliméter nárcisz, krókusz és tulipán is. Nagyon remélem, hogy nem lesz rossz végük. Persze gyanús az egész, hogy jön még kutyára dér, vagymi, nem tudom, ezt azt jelenti-e, ami ide illik.

Ami még csoda, az persze mi más, mint az impró. Volt egy háromfős előadásunk, ami szuper kihívás, mivel hárman vagyunk végig a 30-35 percben. A technikai tudásunk ott tart, ahol ennyi év impró után tarthat (és persze a hármunké nem is egyforma, lévén a másik két pajtás jóval többet foglalkozik az impróval, mint én), ami viszont feljebb emelte ezt a dolgot, az a hármunk közti bizalom és szeretet, ami miatt nagyon jól működött az egész, és jó dolgot csináltunk, és a próbafolyamatokat is belevéve egy hihetetlenül csodás élmény volt, pedig nagyon féltem tőle. Boldoggá tesz ez a dolog, na.

Az impró mellékhatása pedig, hogy kiment a derekam, mert ész nélkül, ordítozva ugrándoztam meg fetrengtem bemelegítés nélkül (!). Tegnap visszatette a csontkovács a kimozdult csigolyát, ez pedig olyan dolog, amit ne próbáljatok ki otthon.

Készülünk a következő előadásra, meleg téma lesz, ez már volt egyszer, szóval kevésbé félek. Jó lenne egyáltalán nem félni, bár akkor nem lenne ilyen mértékű az eufória sem.

Még az is van, hogy elolvastam Michael Ende Momo című könyvét, és az is nagyon boldoggá tett.

Na hát lement a téliszünet, meg igazából az egész év. A szünet jó volt, a végére teljes szétcsúszással, délben keléssel stb, amiből a visszaállás több mint kellemetlen.

Volt ezer családozás, meg otthon döglés, kirándulás a kutyával, meg a szokásos Harmincadikai Leszbikus Előszilveszter, ami nélkül tényleg nem lehetne befejezni az évet, és ami tulképp vicces, mert van sok ismerős, akinek jelentős részével nem is akarok találkozni. De persze olyanok is vannak, akiknek örülök, és akkor ez így ki is egyenlíti egymást.

Amúgy a koránkelés miatt depressziót leszámítva, egyáltalán nem bánom, hogy elkezdődött ez az év. Sok minden van, ami elé boldog várakozással tekintek, például nagyon izgi imprós projektek, meg utazások, meg mindenféle, és persze napról napra közelebb kerül a tavasz (bár még mindig szánalmasan messze van).

A kutyával tökre összenőttünk, konkrétan hiányzik napközben. A kis rohadék.

Esküszöm az ellenzék éledezésétől is jobb a kedvem.

Ha lenne "a világ legálmosabb embere" díj, amit ebben a pillanatban osztanának, akkor szerintem én kapnám.

Ami jó ebben, hogy az álmosságommal vetekedik a boldogságom is, és kicsit összefügg ez a két dolog. Azért vagyok álmos, mert a tegnapi nap hosszú volt és különleges.

Részt vettem életem első olyan impró előadásán játszóként, ami egy, nekem nagyon fontos  témáról szólt, és ahová olyan nézők jöttek, akiknek vélhetően tényleg fontos ez a téma, és pénzt adtak ki azért, hogy megnézzék, hogyan dolgozzuk fel ezt a témát, és kapni szerettek volna tőlünk valamit. Az előadás neve Meleg helyzetek volt, ami egy kedves és zseniális imprós barátom fejéből pattant ki, és az LMBTQ témakört dolgoztuk fel.

Nagyon más élmény volt, hogy nem az van, hogy eljön anyukám, meg a barátaim, és igazából mindegy, hogy sikerül (jó persze, sosem mindegy), hanem volt tétje, és fontos volt a hiteles, releváns megközelítés. Emiatt elmondhatatlanul izgultam, már előző nap délutántól környékezett a rosszullét, de aztán, ahogy közeledett az előadás, átment ez egy jófajta izgalomba, szürreális, de egyáltalán nem rossz érzésekbe. A többieken kb. ugyanezt láttam, és nagyon meghitt dolog volt előtte a várakozás.

Az előadás pedig igen jól sikerült. Nagyon büszke vagyok erre az egészre, meg arra, hogy részt vehettem benne, és megálltam a helyem, illetve élveztem is.

Mindez teljesen érthetetlen, mert nekem is (mint az emberiség nagy részének) ősi félelmem, hogy egyszerre sokan néznek. Visszafogott is vagyok. És valahogy mégis működik és csodás az egész.  

A kiskutyával problémák merültek fel még a nyáron, leginkább az, hogy kisgyerekekre morgott és utánuk is kapott. Nem gyakran fordult ez elő (talán 2-szer), de úgy gondoljuk, hogy nyilván egyszer is sok lenne, ha megharapna egy gyereket.

Szerencsére erre nem került sor, de eléggé megijedtünk, így elvittük őt 2 kutyatrénerhez is. Mindketten, egymástól függetlenül azt mondák, hogy feszült, alapvetően kicsit ideges a kutya, biztosan az előélete miatt, és hogy nem ártana segíteni neki feldolgozni ezeket a feszültségeket.

Úgyhogy rendszeres látogaói lettünk az egyik (a szimpibb) kutyatrénernek. Egyre több a feladat, és a kiskutya elképesztően lelkes, és gyorsan is tanul. Amikor tudja, hogy feladat lesz (amiért természetesen kaját kap - sőt, egy ideje minden falatért, amit eddig ingyen kapott, meg kell dolgoznia), annyira bezsong, hogy még az utasítás kimondása előtt elkezdi csinálni, amik szerinte felmerülhetnek mint teendők. Tehát ül, fekszik, lábhoz jön stb, és ezt váltogatja gyors egymásutánban. És közben néz, hogy "na? eltaláltam? adsz enni?" Borzalmasan aranyos, elképesztően imádjuk. Még nagyon az elején vagyunk, és értem, hogy elméletileg így lesz engedelmes, és neki az jó, mert ha tudja, mi a dolga és ki a főnök, akkor nem lesz feszült (ergo nem fog gyerekeket riogatni), de azt még nem látom pontosan, hogy ez mikorra és hogyan fog megtörténni.

Még csak pár hete csináljuk teljes fordulatszámon, és már úgy tűnik, jobban kötődik, többet bújik, szóval szerintem jó úton vagyunk.

Olyan jó volt a nyaralás. Nem tudom, segítek-e magamon, ha ezen flashelek, vagy csak még mélyebbre kerülök az őszi nyomorban. Lehetetlen ez az időjárás. Folyton csak aludnék meg sorozatot néznék, de ha ezt teszem, akkor meg azért vagyok szomorú, mert ilyen hülyeségekkel töltöm az időt. Mármint az alvás nem hülyeség, a sorozat  nézésre vonatkozik ez inkább.

Na de szóval a nyaralás. Már jópár éve nem volt olyan igazi, nagy nyaralás az életemben. Na de az idei felért vagy 3-mal, mert pont 3 helyen voltunk, egy kéthetes, autós roadtrip keretein belül, amit ráadásul én szerveztem, és egészen remek választásaim voltak, mint menet közben kiderült.

Az első állomás Olaszország volt, a Cinque Terre. Annyira szép volt, és olyan jól esett, hogy mászkáltunk, hajóztunk, vonatoztunk, közben időnként fürdőruhára vetkőztünk, csobbantunk, megszáradtunk, majd mentünk tovább. Igaz, egy hullám miatt elestem a bokáig érő vízben, és egy kő pont ánuszon talált (ezt a jelenetet érdemes elképzelni, elég vicces), de hát ez a legkevesebb. Mese az a hely tényleg.

A második, mondhatni fő állomás Korzika volt, amit komppal közelítettünk meg. Már a kompot is imádtam, az óriás, mesefigurás hajót, aminek a fedélzetén volt csomó kávézó, és Spirótól a Fogságot olvastam közben. Korzika meg aztán tényleg maga a csoda, a természeti szépségeivel, hegymászással, patakban fürdéssel, meg azok a tengerpartok, úristen, gyászfolyamat volt otthagyni. Jövőre is akarok menni, vagy oda, vagy Szardiniára.

A harmadik állomás Toscana volt, ami amúgy Korzika után nem volt a legjobb döntés. Sokkal jobban értékeltük volna Korzika előtt. És most felpofozom magam, de akkor is így volt. Baszott jó volt az is persze, például amikor kószáltunk egy szőlődombon, és behívott egy bácsi a konyhájába bort kóstolni, és becsíptünk és vettünk csomó bort. Meg azok a kaják. Meg a táj. Meg az olaszok.

Most nem tudom, mit várjak, talán a havat, az olyan jó. Azt is várom, hogy ne esőben, sötétben, közvilágítás nélküli utcákon kelljen sétáltatni a kiskutyát.

Most nézem, a hárommal ezelőtti bejegyzésem tavasszal készült, arról, hogy mit szeretek a télben, azzal a céllal, hogy majd novemberben elolvasom, hogy jobb kedvre derüljek. Viccesen elbeszélgetek magammal, és így, hogy nem emlékszem erre, csak miután elolvastam, tényleg olyan, mintha valaki mással beszélgetnék. Ijesztő is kicsit.

Tény, hogy elindult az őszi műsorstruktúra, sőt, a Survivornak már vége is, viszont van csomó egyéb néznivaló, pl. most ismerkedtem meg a Bojack Horsemannel, ami olyan kellemesen beteg, hogy egyelőre imádom. Nem beszélve a Narcosról, meg még ott van a listámon egy évadnyi Black Mirror, meg csomó minden.

A kerti munkák tökre elhúzódtak az enyhe idő miatt (ej, nekem semmi se jó), pl. most szüreteltem le a "maradék" 8 kiló szőlőt, meg füvet is nyírtunk a hétvégén.

Szóval belevágunk a télbe. Azért nem mondom, hogy maradéktalanul lelkes vagyok. Bár a kiskutya örül, mert neki most van pont jó idő. Fáradhatatlan.

Még azt is akartam mondani, hogy visszaszerettem az impróba. Volt előadásunk, ami elég jó volt, és igazából már nincs olyan, hogy ne lenne legalább elég jó. Persze nem csak ez a mérce, hanem az érzet, és megint fel tudok benne oldódni. És imádom azt a közeget, az embereket, a szellemiséget, ami ott van.