Ha becsukom a szemem, földes fűcsomókat látok magam előtt. És egy ásót, felülnézetből.

A hosszú hétvégére azt terveztük, hogy rendbe tesszük a kertet. Ez picsa egyszerű, bérlünk egy rotációs kapát, az erős unokatestvér végigtolja (idézem reggel 9 órás mondatát: "délig megleszünk"), majd elszórjuk a fűmagot és várjuk a golfpálya minőségű gyepet.

Na hát ez persze pont nem így lett. Az első gépi kapavágás után kiderült, hogy kemény a föld/gyenge a kapa, és elő kell ásni kézzel az egészet. 200 m2-nyi agyagos földdel álltunk szemben, és voltunk rá egy csomóan, és persze nem adtuk fel, ill. engem beszippantott valami fura megszállott kényszeresség, hogy gyakorlatilag képtelen voltam abbahagyni az ásást, és hallottam, ahogy mondják mögöttem, hogy "vegyétek el tőle az ásót, mert holnap nem fog tudni megmozdulni", de nem bírtam elereszteni, mert tökre zavart, hogy más (pl. a 70 éves szüleim) szenvednek miattam, miattunk, a mi kertünk miatt. Persze ez fasság, örömmel segített mindenki, mindkét familia. Rengeteg kaját csináltak, ástak, gereblyéztek, mindent, amit kellett. A 90 éves nagymamám egyik kezében bot, a másikban seprű volt. Ő sem bírt a fenekén maradni. A 3 éves unokaöcsém pedig sajátos motivációs rendszert épített ki: ha valaki leült 5 percre pihenni, odament és rákérdezett: "te miért nem dolgozol?"

Na de befejeztük a munkálatokat, elvetettük a fűmagot, és most kicsit örülünk, hogy sok eső lesz. Az irodában is én vagyok az egyetlen, aki nem bánja, hogy itt van. A többiek pihentek, utaztak meg ilyenek. Én meg most pihenek.